FOO, avagy csak a ritmus legyen pontos

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem a fesztiválok mindig egy kicsit olyanok, mint egy időkapu. Belépsz, és hirtelen nem számít, hány óra van, milyen nap, vagy hogy épp fáj-e a derekad. Orfűn ez különösen igaz volt. A tóparti levegő, a zene, a sok színes ember – mind olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol a Parkinson csak egy elfelejtett szó egy régi szótárban.

Idén viszont valami egészen más volt. Jurtában laktunk. Nem sátorban, nem kocsiban, mint a korábbi években, hanem egy valódi, szellős, kényelmes jurtában. Ez durván megemelte a fesztivál színvonalát. Volt tér, volt árnyék, volt nyugalom. Reggel nem úgy ébredtem, mint akit összegyűrt az ágy, hanem mint aki tényleg aludt. Ez már önmagában ajándék volt.

A fesztiválon volt egy koncert, amit nem fogok elfelejteni. Egyik színpadnál álltam, egy ismeretlen zenekar játszott, és a dobos olyan szenvedéllyel ütötte a ritmust, mintha az élete múlna rajta. Én meg csak álltam ott, és hagytam, hogy a rezgések átjárják a testem. A kezem kicsit remegett, a lábam nem mindig engedelmeskedett, de a zene valahogy kisimította bennem a feszültséget. 

Aztán jött a Hobo koncert. Ott álltam a tömegtől kicsit hátrébb, hogy ne kelljen harcolnom a helyért, és figyeltem, ahogy a színpadon egy legenda mesél az életről, fájdalomról, szabadságról. Az utolsó számnál valami megváltozott. Hobo nem énekelt – mi énekeltünk. Több száz torokból szólt a "Viharban születtem", és ő csak állt ott, nézett minket, és elsírta magát. Nem teátrálisan, nem látványosan – csak úgy, emberien. És én is könnyeztem. Mert abban a pillanatban nem volt Parkinson, nem volt fáradtság, nem volt múlt vagy jövő. Csak az a dal, és az a közösség, ami egy pillanatra összekötött minket.

És ott volt Szonja is. A lányom. A barátaival jött, külön sátorban aludt, külön programokat csináltak. De néha összefutottunk. Egyszer csak odaszaladt, adott egy puszit, aztán már ment is tovább. Máskor csak integetett a tömegből. És én ott álltam, néztem őt, és azt éreztem: jó, hogy itt van. Jó, hogy még ebben a kavargó világban is van egy pillanat, amikor a gyerekem odaszalad egy puszira. Mert ezek a pillanatok tartanak meg.

Parkinsonosként, így tíz évvel a diagnózis után, elmondhatom: nem mindig voltam olyan állapotban, hogy akár szaladgálhattam is volna. De azért olykor igen. És amikor nem, akkor hoztak a haverok innivalót. Mert a barát nem kérdez, hanem etet, meg itat. És ez a fajta természetes segítség, ez a csendes jelenlét – ez az, ami igazán számít.

Hazafelé menet, a kocsiban, fáradtan és kicsit fájósan, azon gondolkodtam, hogy vajon miért is mentem el. Talán azért, hogy emlékeztessem magam: még mindig része vagyok ennek a világnak. Hogy a zene, a nevetés, a találkozások – ezek mind olyan dolgok, amik nem kérdeznek semmit, csak adnak. És én elfogadtam.

Orfűn nem gyógyultam meg. De valahogy mégis könnyebb lett minden. Talán mert ott, a fesztivál zajában, újra megtaláltam a saját ritmusomat. Pont.